Madhouse

Sziasztok kedves még talán létező olvasóim! Tttttttttudoooooooooooooom, hogy nagggggggyon régen hoztam részt, de egyszerűen nem volt ihletem. És most eszembe jutott egy. Ami megváltoztatja az egész eseménysorozatot. És tttttttudooooooom, hogy nem érdemlem meg, de kaphatnék komikat a fejezet alá, hogy mit szóltok az új irányzathoz? Megkösszönném:) Remélem nem ezzel a kis résszel fogom elrontani az estéteket. Jó olvasást mindenkinek!


Egy fehér szobában ébredtem. A fejemben még ott kavarogtak álmaim maradványai. Milyen szépek is voltak. Vissza akarok kerül menni! Azt akarom, hogy a barátaim körülöttem legyenek, és az álombéli hercegem karjait körém ölelve megóvjon minden rossztól. Lehetséges ilyet kérni? Nem tudom. Majd megpróbálom, ha újra leszáll az este.
Amint az álom teljesen kiszáll a szememből, felkelek. Egy fehér sima póló van rajtam egy fekete pizsamanadrággal, de nem nagyon érdekel. A fejem elkezd zsongani, ezért körbe-körbe kezdek járkálni a szobában. Képek villóznak a fejemben. Az álom képei térnek vissza. Édes, mint ahogy a mézet csepegtetik. Kínoz, mert nem élhetem ezt az életet. De hirtelen vált. Minden olyan zavaros lesz. Veszekszünk. Sírok. Minden összedől. Repülők. Üresség. Aztán egy hatalmas fehér folt.
Ekkor már rohanok a kis szobában.
-Segítség! Engedjenek ki! Nem kapok levegőt! Valaki eresszen ki!- esek neki sikítozva az ajtónak.
Valami elkezd pittyegni, engem pedig megijeszt az egész helyzetem. Nem értettem semmit. Kezem a fülemre szorítom és ordítok, hogy hagyják már abba. A hajamat kezdem tépni. Az ereimet harapdálom. Mikor lesz vége!?
Akkor hirtelen kicsapódik az ajtó, a csipogás abbamarad, és fehér köpenyes emberek jelennek meg. Nem tudom mennyien vannak, a látásom teljesen elhomályosodott.
Valamit belém szúrtak. Sikítva tiltakoztam, de egy kellemes érzés kerített hatalmába. Lágy dúdoló hang, néhol a nevemet ejti ki bársonyos puhasággal, néhol tovább énekel. Egy kezet érzek a fejemen, lágyan simogatja a hajam. Ez a kéz egyre lejjebb csúszik és megállapodik az ajkamon. Majd a legédesebb pecsét zárja le az álomhoz visszavezető utat.
***             ***             ***             ***             ***             ***          
-Doktor úr, most mi lesz vele?
-Nem tudjuk biztosan. Lehet,hogy csak egy kis időre van szüksége, amíg az agya mindent újra felépít. De lehet, hogy károsodott a memóriájának ez a része, és sosem lesz képes feldolgozni, hogy nem tudja mi történt vele. Ha lehetőségünk lenne arra, hogy szembeállítsuk a múltjával, talán pont ugyan úgy cselekedne, mint akkor, és megtudnánk, mi történt.
Néma csend állt be.
-Nem hiszem, hogy ez megvalósítható.Túl sok embert érintene ez az egész. Nincs más mód?
-Van egy nagyon kockázatos műtét. Az agyában valószínűleg elpattant egy ér és az gátolja az emlékezést. Ha megműtenénk megtisztíthatnánk a felületet, és nő az esélye, hogy emlékezni fog. De evvel beáll az agyvérzés lehetősége is. És ha esetleg mégsem pattant el az ér, csak még nagyobb károkat okozunk.
-Nem lehet esetleg megröntgenezni? Abból nem derül ki?
-Már próbáltuk, de nem hagyja magát. Sikítozik, dobálja magát. Elaltatni sem tudjuk.
-Akkor most hogy sikerült?
-Szerencsés véletlen.
-Akkor nem tehetünk semmit?
-Egyenlőre az lesz a legjobb, ha várunk. Kezelésekre fogjuk járatni. Nem engedjük a többi ember közé, egyenlőre nem lenne biztonságos. Bármin felhúzhatja magát, és egymásnak eshetnek.
-Én talán tudok egy embert, aki segíthet megnyugtatni. Beszélek vele és elhozom, amilyen hamar csak tudom.
-Köszönöm, ezzel nagyon sokat segíthet.
-Én köszönöm, hogy foglalkoznak vele.
***             ***             ***             ***             ***             ***
Lógatom le a fejem az ágyról és azt számolom, hány apró pötty lebeg a szemem előtt, mikor kinyílt az ajtó.
-Luca! De rég láttalak! Hogy vagy? Nagyon lefogytál tudod?- jött be egy lány az ajtón.
Nem fordítottam oda a fejem, tudtam, ki az. Nem válaszoltam, a szájából csak üres fecsegést hallottam.
Odajött az ágyamhoz, leült a szélére és megpróbálta felemelni a fejem, de én makacsul lent tartottam.
-Tudom, hogy nem érdekel a felesleges beszéd. A tényeket akarod tudni. Hogy mi történt veled. És ezt mi mindannyian akarjuk tudni. Mert szeretünk téged és azt akarjuk, hogy meggyógyulj. Azt akarjuk, hogy megint a régi, mosolygós kislány lány legyél!- nem mozdultam meg, de szemem már rá szegeztem, ő pedig mély levegőt véve próbálta elfojtani a sírást.- Ugye emlékszel rám?
-Te vagy a legjobb barátnőm- mondtam rezzenéstelen arccal, Bia szeméből pedig kicsordult egy könnycsepp.- Fáj. Nagyon. Itt bent szorít a mellkasom, és nem tudok mit tenni, mert nem emlékszem semmire és ez megőrjít.
Már nekem is folytak a könnyek a szememből. Bia megfogta a kezem és felhúzott, én pedig nem ellenkeztem. Szorosan magához ölelt és megpuszilta a fejem.
-Együtt mindent meg fogunk oldani, rendben? Minden olyan lesz, mint régen. Mosolygunk a világra és kinevetjük.  Megint szép lesz minden- simogatta a hátam, én pedig hagytam magam elringatni a hitben.