Miután végre földet értünk, Zayn felajánlotta, hogy hazakísér. Ő a gondolataiba merülve sétált mellettem, én pedig a várost néztem.
-Hogy-hogy Londonban laksz?- kérdezte egy idő után, de nem nézett rám.
-Nemsokkal azután, hogy elmentél Bradfordból, a szüleimet ide helyezték át, így költöztünk.
Nem szólt semmit, csak némán merengett mellettem. Felnéztem az útra, ahol millió jármű száguldozott még ilyen késői órán is. Aztán a házakra, onnan pedig az égre. Itt minden olyan más volt mint Bradfordban! Ott minden olyan csendes volt, nyugodt, lassú, egyenletes... Itt meg mindenki pörög, siet valahová, az emberek nyüzsögtek, keresték a helyüket a világban... ahogy én is.
-Megérkeztünk- álltam meg a házunk előtt. A fehérre meszelt falakat anya megpróbálta feldobni a piros muskátlijával, amiket kitett az ablakba. De összességében szép volt. Tartozott hozzá egy kis kert, hogy az öcséim gyakran ki tudjanak jönni az udvarra, anélkül, hogy aggódnunk kéne értük.
Némán álltam és a nyüzsgő életet figyeltem, de most éreztem magamon Zayn tekintetét. De... egyszerűen képtelen voltam ránézni. A gyomromban valami idegesen kezdett kavarogni.
-Hát én akkor- fordultam az ajtó felé és már mentem is volna be, de Zayn az ajtóban elkapott.
-Várj még! Kérlek!- nézett le rám esdekelve.- Csak... had mondjak el valamit!- megfogta az állam és maga felé fordította a fejem. Istenem, mikor került ilyen közel hozzám?- Csak azt szeretném mondani, hogy gondolkoztam. Rengeteget. Amikor még Bradfordban éltünk, nem tűnt fel, de amikor eljöttem, elkezdtél hiányozni. Nagyon. És először nem tudtam, hogy mit is érzek valójában, de aztán rájöttem. Mert folyton csak te jártál a fejemben, még akkor is, mikor szebbnél szebb lányokkal találkoztunk... Liv, szeretlek!
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Annyira meglepődtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Egy pillanatra elöntött a boldogság, hogy ilyet mondott nekem, aztán eszembe jutott a múlt, amikor annyitt szenvedtem, mikor elment és egyedül hagyott. Elkeseredetten megráztam a fejem és a szemébe néztem.
-Ez túl sok nekem most. Had gondoljam át- mondtam és becsuktam az ajtót.
Nekidöntöttem az ajtónak a homlokom és még hallottam, ahogy Zayn egy hatalmasat sóhajt, majd egy hatalmasat ver a ház oldalába és azt mondogatja, a fenébe. Aztán lassan lépkedett le a lépcsőn és elment. Ezt már az ablakból figyeltem. Gyorsan előkotortam a telefonomat a táskámból és tárcsáztam a számot. Szükségem volt most egy lelki támaszra.
