Őszinteségi roham

 Istenkém! először is. bocsánat, ha ritkán írok új részt, de vagy nem jön az ihlet, vagy programom van, és nem tudok írni. másodszor. ha azt érzitek, hogy néhol felpörgettem az eseményt, az direkt van úgy. most jelenleg nem igen tudom, hogy mit írjak, de már jóelőre ki van találva néhány jelenet, ezért csak oda akarok ugorni. harmadszor. wííííííííííííííííííííííí! átléptük a 10.000res látogatót!!!!! olyan boldog vagyok! *--* így csak nektek, csak most, egy tripla hosszúságú résszel jelentkezem! ^-^ igen, ahogy a képen láthatjátok, nem lesz éppen egy boldog rész, de ez fontos, mert ezzel nagyot ugrunk a történetben, és így legalább tudok haladni. és nagyon köszönöm nektek a türelmet, nagyon szeretlen benneteket!! <3


Az egész nap borzalmasan kezdődött. Amikor végre sikerült elpaterolnunk a fiúkat végkimerülés miatt, a lányok nálunk aludtak. Amint bedőltünk az ágyba, máris elaludtunk. Csakhogy ez másnap délután 2-ig tartott. Liv és Aby villámsebesen készülődtek el, miközben én gyorsan hívtam nekik egy taxit. Az pedig plusz 1 óra volt, mire meggyőztem anyát, hogy elengedjen minket. Na, ekkor volt 3 óra. Bianka bezárkózott a mi fürdőnkbe, én pedig anyáékét foglaltam el. Amilyen gyorsan csak lehetett, lezuhanyoztam, hajat mostam-szárítottam. Ezután egy szál törölközőben rohangáltam fel-alá a lakásban, hogy összekaparjam azokat a dolgokat, amikre szükségem lehet. Fél 5. Miközben rohantam vissza a fürdőbe, rácsaptam a fürdőnk ajtajára, hogy Bia kissé kapja össze magát. Elkezdtem besütni a hajam, ami göndör loknikban ugrálva idegesített még jobban. Mikor végeztem már fél 6. Először hisztiztem anyának egy sort, miszerint túl göndör a hajam, ami kövérít. Először csak simán lehülyézett, de mikor tovább sírtam, megnyugtatott, hogy indulásra kienged. A szobámba mentem, ahol végignéztem a ruhámon: Kék ruha fekete masnival a derekán. Nagyon tetszett. Bianka pedig már előttem rohangált tök kétségbeesett arccal, mert nem tudta, hogy milyen legyen a haja.
-Nyugodj le! Majd én megcsinálom- ültettem le egy székre, de annyiszor izgett-mozgott, én pedig már olyan ideges voltam, hogy vagy a fél haját kitéptem. De megérte, mert amint kész lett, még én is elámultam, hogy egy ilyen csodát hoztam össze. A haja hosszú kacskaringós vonalban volt összefonva, a végén pedig kontyba kötöttem. Néhány fonatot még kihúzkodtam, minek hatására úgy nézett ki, mint egy rózsa.
-Imádlak!- ugrotta nyakamba, minek hatására majdnem hátraestem, de attól még nevetve öleltem vissza. Gyorsan megcsinálta még nekem meg magának a sminket.
-Lányok! Valakik keresnek titeket!- kiáltott be apa az előtérből.
Kérdőn néztem össze Biankával, de hirtelen ő sem tudta ki lehet az, így gyorsan kimentünk megnézni, hogy ki lehet az.
-Liam!- csodálkoztam.- Hát ti meg mit kerestek itt ilyenkor? És hol vannak a többiek?- tettem csípőre a kezem. Utána esett csak le, hogy még mindig csak fehérneműben vagyunk, ők pedig tátott szájjal néznek minket. Mikor Bia toppantott egyet, Liam megrázta a fejét, majd megpróbált a szemembe nézve kinyögni egy értelmes választ.
-6... és... a lányokért... óra... velük... Niall, Zayn és L... Liam... mármint Louis...- próbálkozott, mire elég furcsán néztünk rá.
-Khm- jött ki apa a konyhából, mire Bianka magához tért és visszarángatott a szobába.
Annyira sosem érdekelt, hogy ki lát fél pucéran. Vagy elfogadnak úgy ahogy vagyok, vagy nem.
Éppen a ruhámat próbáltam magamra rángatni, mikor az ajtón berontott két idegbetegnek tűnő lény, ráadásul az egyik ráugrott a hátamra, mire a ruha fura hangokat kiadva elszakadt.
-Istenem, Lux, annyira sajnálom!- esett kétségbe Liv, és próbálta menteni a menthetőt. Nézve elkeseredett próbálkozását, csak elnevettem magam.
-Semmi baj. Max csak nem megyek a partyra- vontam vállat.
Mivel Bia már elkészült, így kimentünk a többiekhez.
-Indulha... hűűha- nézett Biára Harry elkerekedett szemekkel.
-A nyálad azért még ne csorgasd- emeltem meg kissé az állát. Bianka pedig természetesen fülig pirult.
-Hülye vagy. A többiek mind jobban néznek ki nálam. Ez csak egy vacak ruha- motyogta, mire Harry odament hozzá, majd nyomott egy csókot az ajkaira.
A többiek amúgy mind eszméletlenül néztek ki. Abyn kék ruha kék kiegészítővel és fekete cipővel és táskával. Liven pedig fehér csipkés ruha rózsaszín masnival és táskával, valamint barna cipő.
-Akkor mehetünk?- kérdezte Niall, mire Liv megrázta a fejét.
-Elszakítottam Lux ruháját, így ő nem tud jönni. De akkor én se megyek- biggyesztette le a száját.
A srácok értetlenül nézték meg a ruhámat, mert elsőre nem vették észre az igenis látható szakadást.
Gondolkozva néztek össze, aztán Liam törte meg a csendet.
-Harry, ti induljatok el. Mi Luxal majd utánatok megyünk- jelentette ki, majd ki is viharzott a lakosztályból.
-De hát...- meredtem értetlenül a többiekre, akik csak vállat vontak és elindultak az eseményre.
Segítségkérőn néztem anyára, aki csak annyit mondott, hogy várjam meg Liamet.
Fél órával később Liam zihálva rontott be az ajtón. Letettem a kezemben lévő könyvet, közben ő odajött hozzám és ledobta magát mellém.
-Tessék- nyújtott át egy csomagot, én meg csodálkozva néztem hol rá, hol a csomagra.- Csak menj öltözni!
Tanácstalanul indultam el a szobám felé, mert nem tudtam mit tegyek. Csak egyet: a kíváncsiság nagyon fúrta az oldalam, ezért levettem a doboz tetejét.
5 perccel később szinte már repültem ki az ajtón. Liam mikor hallotta az ajtó hangját, azonnal felpattant, és pedig sikítozva pattantam a nyakába.
-Köszönöm!- ujjongtam még mindig a nyakába csimpaszkodva, miközben ő már a derekamat ölelve tartott a földön.- De miért kapom?
-Mert rajtad áll a legszebben- suttogta lágyan a fülembe.- De menjünk, mert már így is elkéstünk!
Vonakodva engedtem el, de ő csak mosolyogva megfogta a kezem, és már húzott is ki az ajtón. A szüleimnek még odakiáltott köszönés képen valami olyasmit, hogy épségben hazahoz.
-Oké, és mi hogy jutunk el az estélyre?- kérdeztem.
-Tökhintóval- nevetett fel, mire elmosolyodtam.- Már hívtam kocsit.
-Kár. Én a tökhintónak jobban  örültem volna.
A szememmel elkezdtem egy közelben parkoló taxi után kutatni, de mit sem sejtve, Liam már elkezdett tolni az út széle felé.
-Hölgyem- nyitott ki előttem elegáns mozdulattal egy limuzin ajtót.
-Te. Atya. Úr. Isten.- ejtetem ki egyenként a szavakat. Nem tudtam mit mondjak. Mit tegyek. Még megmozdulni sem voltam képes. Csak bámultam be az ajtón, és azt hittem, csak rossz helyen vagyok rossz időben. Csak akkor tértem magamhoz, mikor Liam finoman megfogta a derekam.
-Tetszik?- kérdezte mosolyogva.
-Elmegy- húztam fel játékosan az orrom, mire csak elnevette magát.
Mikor végre sikerült elindultunk, kíváncsian kémleltem körbe a kocsiban.
-Jobb mint a tökhintó, nem?- játszott az ujjaimmal Liam.
-Nem mondanám. Ebben nincs tökmag.
-Legközelebb az is lesz- fonta össze ujjainkat.
Ahogy elöntött a melegség, úgy lett semmissé mindaz a fal, amit magam köré állítottam, miszerint nem bízhatok meg senkiben. A lyukak ugyan minden nappal egyre nagyobbak lettek, ahogy kezdtem közelebb kerülni, most már újdonsült barátaimhoz. De nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar semmissé lesz.
Gondolataimból csak az rázott fel, amikor Liam a derekamat ölelve vezet végig valamiféle vörös szőnyegen. A vakuk villogtak, én meg mosolyogva sodródtam a tömeg előtt.
-Lux!- hallottam  magam mellől Liam hangját, mire végre sikerült visszatérnem a valóságba.
Mosolyogva néztem fel rá, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Ezt miért kapom?- pirult el.
-Mert ez az egész este mesébe illő.
-Hát, ha akarod, lehet még jobb is- vigyorgott féloldalasan.- De most keressük meg a többieket!
A szememmel a tömeget kezdtem el kutatni, de hamar megtaláltuk a mi társaságunk.
-Sziasztok- köszöntem oda vidáman, mire a három lány sikoltozva ugrott a nyakamba, a fiúk pedig mind megöleltek.
-Itt vagy! És van ruhád!- ujjongott Liv.
-Igen- pusziltam meg nevetve.
Az est elején először lecsengett a hivatalos megnyitó, beszédekkel, meg lassú tánccal. Mindenki táncolt mindenkivel, bár mikor Liamre került a sor, az egész olyan meghitt lett, hogy alig akartuk elengedni egymást. Aztán kezdődött a bulizós rész. A srácok kezdtek, előadva az Up All Night-t. Miután lejöttek a színpadról és táncoltunk, mint az őrültek, mindenki mutatott valami őrült mozdulatot, amin a többiek röhöghettek. Már vagy két órája lehettünk a parketten, mikor elkezdtem szédülni, a lábam pedig kicsúszott alólam és Liamnek estem.
-Elfáradtál?- kérdezte mosolyogva.
Bólintottam. Csuklómmal megtöröltem a homlokom, majd körbenézve a teremben megpillantottam egy kijárati ajtót a hátsó kertbe.-Gyere!- kezdtem el húzni az ajtó felé.
Nem szólt semmit, csak követett ki a kertbe. A kezét nem engedtem el, mert így az egész testemet átjárta a melegség. Lassan sétáltunk a kiépített úton, majd egy fa mögött rejtőzködő padra ültem le. Fejem az ölébe fektettem, míg ő a hajammal kezdett el játszani. Már nem szédültem, mégis egy olyan mámorító érzés öntött el, mintha részeg lennék. Bámultam a csillagokat, és amit csak tudtam, kiürítettem a fejemből, hogy egyedül csak arra a személyre tudjak figyelni, aki itt ül most velem.
-8 éves voltam, mikor a mamám rákos betegsége felerősödött. Egyre betegebb lett, egyre többet szenvedett. Egyfolytában kórházban volt, műtötték, gyógyszerekkel tömték. Nagyon féltem, hogy elveszítem, így amikor csak tehettem, meglátogattam. Az állapota egy idő után javulni kezdett, így hazaengedték. Úgy lefogyott, hogy láttam, ahogy a csontján lóg a bőr. Mindig ott voltam, segítettem a papámnak, dédmamámnak, anyumnak, és az összes családtagnak, aki ápolta. Az állapota megint romlott, de most már nem ment be a kórházba. Nem értettem, mi történik, csak azt láttam, hogy mindenki egyre elkeseredettebb körülöttem. Kezdtem én is a szakadék széle felé araszolni. Ahogy romlott a mamám állapota, úgy lett minden a legrosszabb az életemben. Egyre kevesebbet voltam vele. Végignéztem, ahogy a haja szálanként kihull, ahogy az arca egyre beesettebb lesz, ahogy már képtelen akár a kezét felemelni, hogy a hangja az egyik pillanatról a másikra elcsendesül. Végignéztem, ahogy haldoklik, és én nem tehettem semmit. Az utolsó este, mikor ott voltunk, csak köszönni mentem be, utána el is bújtam a könyvek között. Azt mesélték, hogy az estét végig motyogta, de senki sem értette, mit szeretne. A tévében a kedvenc műsorait nézték, de őt nem érdekelte. Végi beszélt valakihez. Én úgy gondolom, imádkozott. Másnap, mikor jövök haza az iskolából, anya kocsija a helyén parkolt, amit már rossz jelnek vettem. Amikor berontottam a házba, csak apát találtam ott. Kérdeztem, hogy mi történt, de ő azt mondta, hogy majd anya elmondja. Aztán anya kijött a szobájukból. Kisírt szemekkel, sápadt arccal közölte velem, hogy mama meghalt. Képzelheted milyen sokkos állapotba kerültem. Ő meg csak sírt, én pedig próbáltam megnyugtatni. Hónapokig sírtam álomba magam esténként. Még mindig gyötör a bűntudat, hogy nem voltam ott az utolsó óráiban- próbáltam visszatartani a könnyeimet, és tovább néztem a csillagokat.- Aztán jött, hogy anya munkahelyén leépítések vették kezdetét. Mindenki rettegett, mert nem tudták, hogy talán ma, vagy holnap veszíti el a munkahelyét. A legjobbakkal kezdve, akik között anya is bent volt, így minden nap fogcsikargatva telt. Egy nap sietek haza az iskolából, mikor anya kocsija megint ott áll a helyén. Rettegve lépek be a házba, ahol megint egy kisírt szemű anyát találok. Azt mondta, hogy dédi is elment. Nem tudom hogyan, de megint én voltam az erős, és vigasztaltam őt. Hetekkel később anya megállapodott a főnökével, hogy felmond. Így hónapokig itthon volt, lézengett a házban. Hetekig tarott, mire megint normálisan kezdett viselkedni. A házat mindig takarította, sütött, főzött, és nekiállt valami munkát keresni. Ez is eltartott pár hétig, de végül sikerült találni egy megfelelőnek tűnőt. Ekkor kezdődött az, hogy a szüleim egyre többet dolgoztam, én pedig magamra lettem utalva. És egyre csak rosszabb lett. A nagynénémet is kirúgták, így a családból szinte már csak az apukám dolgoztott. Utána pedig megint jött a baj. A nagybátyám súlyosan megsérült, napokig élet-halál között volt. Senki sem tudta, hogy álljon a dologhoz, mindenki félt. De közben reménykedett, hogy talán mégis van kegyelem a világon. A szüleim pedig má annyit dolgoztak, vagy éppen el voltak foglalva valamivel, hogy az udvarias szóváltáson kívül már nem is beszéltünk. Egyedüli jó dolog az életemben Bianka, és hogy felvettek abba a suliba, ahol azt csinálhattam, amit szerettem volna.
Pár percig nem hallottam semmit, csak a saját fejemben kavarogtak a gondolatok.
-Lux- szólalt meg végül bánatos hangon Liam. Ahogy a szemeibe néztem, képes lettem volna zokogásban kitörni, hisztirohamot kapni, és örökre elbújni a világ elől. De miatta nem tettem meg. Mert végre azt érzem valakiben, hogy ő megérthet. És ő az az ember.
Liam keze lassan végigszántott az arcomon, és letörölt pár nedves foltot a szemem sarkából. Nem mondta, hogy sajnálja, nem fejezett ki részvétet, de tudtam, hogy ő még nem élt át ehhez foghatót, a szemébe nézve mégis azt láttam, hogy szeretne törődni velem. És én pedig hagyni fogom.
Nem bírtam tovább. Megfogtam az arcát és lehúztam magamhoz. Úgy csókoltam, hogy ne fájjon. Úgy csókolt vissza, hogy elfelejtette velem a fájdalmat. Valami viszont mégis elpattant és a sírás nagy erőkkel tört rám.